A kezdetek
Kedves Zoe!
Szeretném elmesélni, hogy miért döntöttem úgy, hogy au pair leszek.
Tudod, van az AFS (vagy bármely más) cserediák program, amit középiskolásoknak szerveznek. Anno gimiben én is részt szerettem volna venni, és bár szóba került otthon, a német miatt (ami az elsődlegesen választott nyelvem volt) igen lekorlátozódtak a lehetőségek, de ez csak az egyik indok volt. A másik visszahúzó erő az osztályom volt. Bár introként nem igazán vettem részt az osztály közösségi életében, ettől függetlenül baromira szerettem az osztályomat és sajnáltam volna otthagyni őket (mert ugye visszaérkezés után az alattad levő osztályba kerülsz). De mai gondolkodással foghatnám az éretlenségre és a komfortzónához való ragaszkodásra.
Aztán elteltek a gimis évek, elkezdődött az egyetem. Az egész kiutazásosdi pedig elfelejtődött.
Aztán nem is tudom, hogy jött elő a dolog, de talán úgy, hogy bosszankodtam, hogy az AFS (és más ilyen programok) csak 18 éves korig tart, és nem igaz, hogy nincs semmilyen lehetőség arra, hogy kiutazzon az ember lánya. És elkezdtem keresgélni. Mindez talán másfél éve volt.
Megemlítettem anyunak. Ő mosolygott rajta, nem vett komolyan. Ekkor megint jegeltem a témát, bár az agyam kattogott, hogy micsoda lehetőség lenne, csak az a fránya angol (az szóba se kerülhetett, hogy Németországba menjek).
Aztán tavaly ősszel szóba került, hogy neki kéne állni a szakmai nyelvvizsgának. De hát németből, vagy angolból csináljam? Teszteket töltögettem mindkét nyelvből, hogy milyen szinten vagyok és igen furcsa eredmény jött ki. Ugyanis az a helyzet állt fenn, hogy a 12 éven át tanult németem ugyanannyi lett, mint a 4 (3) éven át tanult angolom. Mondjuk egyik pontszám se lett olyan hű de sok, de ez a németre nézve kicsit kínos volt. Végül kibuliztam anyától, hogy had csináljam angolból a szakmait, amire (érthetően) némi kétkedéssel rábólintott: csináljak amit akarok, de államvizsgára legyen nyelvvizsgám. Így hát ősztől eljártam az egyetemen egy intenzív angol B2-es kurzusra (ami csoportos lévén alig ért valamit), hogy összeszedjem magam angolból annyira, hogy tavasszal a szakmai nyelvvizsgára felkészítő kurzuson részt vehessek. Februárban aztán kerestünk otthon még egy angol tanárt, aki felkészítő mellett segített az angollal és akivel élveztem az angolozást.
Végül másodjára sikerült a nyelvvizsgám.
Na de térjünk vissza az au pair-hez. Ősszel megint felemlegettem a témát, de megint csak egy "lenéző", amolyan hiszem, ha látom mosolyt kaptam. Úgyhogy továbbra is a fejemben szövögettem az álmokat, érveltem magamban.
Aztán eljött a tavasz és így, hogy az utolsó tanulós félévemet csináltam, előkerült, hogy továbbtanulás (vagyis mesterszak), de én meg ezt nem nagyon szeretném. Hanem au pair. Még érveltem is, hogy most kell, még mesterszak előtt, mert kifutok az időből (26 év felett ugye nincs), majd ha még aktuális, utána megcsinálom a mestert. Erre anyu kinevetett, hogy mégis miért mennék ki közgazdász diplomával "segget törölni", miért nem töltöm hasznosabban az időt. Na hát akkor nézzünk mestert Amerikában. És akkor, ott, seggre estem: az még hagyján, hogy fizetős az egyetem, na de mennyiért és pláne a kritériumok. Számtalan beszélgetés után úgy döntöttünk, hogy a) nappali mester b) levelező mester + nappali programozás c) levelező mester + munka és én még hozzáadtam egy d) változatot is: au pairkedés.
Nagyon sokat vacilláltam magamban, hogy megéri-e, kell-e nekem, hiszen baromi sok minden köt haza: anyuék, keresztlányom és nem utolsó sorban a lovaim, akiket csak és kizárólag én lovagolok, lévén egyetlen lovas a családban.
De közben van egy érzésem, hogy bár jelenleg viszonylag minden okés körülöttem, nem tudok a fenekemen maradni és csinálni az életet. Még nem tudom azt elfogadni, hogy innentől kezdve mókuskerék: hétköznap Budapest, munka, hétvégén otthon, és ez hétről hétre, még ha változik is (hazaköltözök és otthon dolgozok). A másik pedig, hogy úgy érzem (vagy csak belekombinálom), hogy ki kell menjek ahhoz, hogy megtaláljam a másik felemet.
Aztán május vége felé kezdett megszilárdulni bennem az elhatározás: igenis végigcsinálom. És hogy hogyan jutottam erre? Részben benne van a szülők elleni csakazértis, részben pedig egyre több megerősítést kaptam valamilyen formában: legyen az egy-egy életút, vagy idézet amik pont jókor találtak meg.
Így hát a publikus verzió az, hogy decemberig dolgozok, vagy tovább is, aztán jövő szeptemberben mester. Egyenlőre sajnos még anyuéknak is ezt mondom, majd november-december környékén szeretném őket beavatni.
Szeretettel:
Dóri
Szeretném elmesélni, hogy miért döntöttem úgy, hogy au pair leszek.
Tudod, van az AFS (vagy bármely más) cserediák program, amit középiskolásoknak szerveznek. Anno gimiben én is részt szerettem volna venni, és bár szóba került otthon, a német miatt (ami az elsődlegesen választott nyelvem volt) igen lekorlátozódtak a lehetőségek, de ez csak az egyik indok volt. A másik visszahúzó erő az osztályom volt. Bár introként nem igazán vettem részt az osztály közösségi életében, ettől függetlenül baromira szerettem az osztályomat és sajnáltam volna otthagyni őket (mert ugye visszaérkezés után az alattad levő osztályba kerülsz). De mai gondolkodással foghatnám az éretlenségre és a komfortzónához való ragaszkodásra.
Aztán elteltek a gimis évek, elkezdődött az egyetem. Az egész kiutazásosdi pedig elfelejtődött.
Aztán nem is tudom, hogy jött elő a dolog, de talán úgy, hogy bosszankodtam, hogy az AFS (és más ilyen programok) csak 18 éves korig tart, és nem igaz, hogy nincs semmilyen lehetőség arra, hogy kiutazzon az ember lánya. És elkezdtem keresgélni. Mindez talán másfél éve volt.
Megemlítettem anyunak. Ő mosolygott rajta, nem vett komolyan. Ekkor megint jegeltem a témát, bár az agyam kattogott, hogy micsoda lehetőség lenne, csak az a fránya angol (az szóba se kerülhetett, hogy Németországba menjek).
Aztán tavaly ősszel szóba került, hogy neki kéne állni a szakmai nyelvvizsgának. De hát németből, vagy angolból csináljam? Teszteket töltögettem mindkét nyelvből, hogy milyen szinten vagyok és igen furcsa eredmény jött ki. Ugyanis az a helyzet állt fenn, hogy a 12 éven át tanult németem ugyanannyi lett, mint a 4 (3) éven át tanult angolom. Mondjuk egyik pontszám se lett olyan hű de sok, de ez a németre nézve kicsit kínos volt. Végül kibuliztam anyától, hogy had csináljam angolból a szakmait, amire (érthetően) némi kétkedéssel rábólintott: csináljak amit akarok, de államvizsgára legyen nyelvvizsgám. Így hát ősztől eljártam az egyetemen egy intenzív angol B2-es kurzusra (ami csoportos lévén alig ért valamit), hogy összeszedjem magam angolból annyira, hogy tavasszal a szakmai nyelvvizsgára felkészítő kurzuson részt vehessek. Februárban aztán kerestünk otthon még egy angol tanárt, aki felkészítő mellett segített az angollal és akivel élveztem az angolozást.
Végül másodjára sikerült a nyelvvizsgám.
Na de térjünk vissza az au pair-hez. Ősszel megint felemlegettem a témát, de megint csak egy "lenéző", amolyan hiszem, ha látom mosolyt kaptam. Úgyhogy továbbra is a fejemben szövögettem az álmokat, érveltem magamban.
Aztán eljött a tavasz és így, hogy az utolsó tanulós félévemet csináltam, előkerült, hogy továbbtanulás (vagyis mesterszak), de én meg ezt nem nagyon szeretném. Hanem au pair. Még érveltem is, hogy most kell, még mesterszak előtt, mert kifutok az időből (26 év felett ugye nincs), majd ha még aktuális, utána megcsinálom a mestert. Erre anyu kinevetett, hogy mégis miért mennék ki közgazdász diplomával "segget törölni", miért nem töltöm hasznosabban az időt. Na hát akkor nézzünk mestert Amerikában. És akkor, ott, seggre estem: az még hagyján, hogy fizetős az egyetem, na de mennyiért és pláne a kritériumok. Számtalan beszélgetés után úgy döntöttünk, hogy a) nappali mester b) levelező mester + nappali programozás c) levelező mester + munka és én még hozzáadtam egy d) változatot is: au pairkedés.
Nagyon sokat vacilláltam magamban, hogy megéri-e, kell-e nekem, hiszen baromi sok minden köt haza: anyuék, keresztlányom és nem utolsó sorban a lovaim, akiket csak és kizárólag én lovagolok, lévén egyetlen lovas a családban.
De közben van egy érzésem, hogy bár jelenleg viszonylag minden okés körülöttem, nem tudok a fenekemen maradni és csinálni az életet. Még nem tudom azt elfogadni, hogy innentől kezdve mókuskerék: hétköznap Budapest, munka, hétvégén otthon, és ez hétről hétre, még ha változik is (hazaköltözök és otthon dolgozok). A másik pedig, hogy úgy érzem (vagy csak belekombinálom), hogy ki kell menjek ahhoz, hogy megtaláljam a másik felemet.
Aztán május vége felé kezdett megszilárdulni bennem az elhatározás: igenis végigcsinálom. És hogy hogyan jutottam erre? Részben benne van a szülők elleni csakazértis, részben pedig egyre több megerősítést kaptam valamilyen formában: legyen az egy-egy életút, vagy idézet amik pont jókor találtak meg.
Így hát a publikus verzió az, hogy decemberig dolgozok, vagy tovább is, aztán jövő szeptemberben mester. Egyenlőre sajnos még anyuéknak is ezt mondom, majd november-december környékén szeretném őket beavatni.
Szeretettel:
Dóri
Megjegyzések
Megjegyzés küldése